Cikksorozatunk első részében már feldolgoztuk a cég történelmének
első két és fél évtizedét. Megemlékeztünk az igen változatos és
rögös út valamennyi fontos állomásáról, mégpedig az írógépektől
és a számológépektől kezdve a KIM-1-en és a PET-en át egészen
a VIC-20-ig. Ezzel elérkeztünk a legizgalmasabb időszakhoz, amikor
a Commodore piacradobta leghíresebb, illetve leghírhedtebb személyi
számítógépeit...
A C64
A tervezők a VIC-20 látványos térnyerése
mellett dolgozni kezdtek a gép VIC-30 fedőnevű utódján, amelynek a fő
újdonsága a 64 KB memória és a továbbfejlesztett, egyúttal pedig különválasztott
grafikus-és hangvezérlő volt. Az új gép végül Commodore 64 (röviden: C64)
néven és 599,95 dolláros áron került a nyilvánosság elé az 1982-es CES
alkalmával, mégpedig Tramiel némiképp etikátlan marketingtrükkjével megtámogatva.
Az elnök ugyanis kihasználta, hogy a termék kezdetben teljesen ugyanazt
a házat használta, mint elődje (csak a jelvényt cserélték le rajta), és
a hirdetésben ennek megfelelően egy VIC-20 képe szerepelt, amelyen a logó
éppen nem volt látható, fölötte pedig egy felirat a gép tulajdonosainak
ezreit emlegette, míg magáról a C64-ről csak egy apró kis rész szólt,
kiemelve a felhasználóknak kínált óriási lehetőségeket. (Annyi igazság
volt a dologban, hogy míg a programok szintjén nem volt kompatibilis a
két gép, addig a perifériák tekintetében igen.) A fejlesztők bevették
a csalit, ám mindez még csak a kezdet volt. Tramiel a következő lépés
gyanánt a VIC-20 kivételével minden más projektet a háttérbe szorított,
és óriási készletet halmozott fel a C64-ből, amelyekkel aztán felkereste
a legnagyobb viszonteladókat, ahol korábban szép sikert aratott a VIC-20.
A legendás Commodore 64 doboza
Sajnos azonban nincsen rózsa tövis nélkül, és a Commodore megszorító intézkedései
következtében - hasonlóan a PET-hez - hamar komoly gondok adódtak az új
géppel: az eladott példányok körülbelül egynegyede már a dobozból való
kikerülés után csődöt mondott. A cégnek azonban sikerült ezt ellensúlyoznia
azzal, hogy szó nélkül kicserélte a rossz termékeket, valamint jelentős
árengedményeket tett, és így - ahogy az árak zuhantak -, a Commodore-nak
hamarosan sikerült beérnie az Apple-t és az IBM-et. (Néhány hónappal később
pedig le tudták szorítani az eleve hibás gépek arányát 4-5 százalékra.)
Eközben természetesen folyt a reklámhadjárat a számítógépmagazinok oldalain
és a televizóban is, valamint egyéb akciókra is sor került. Tramiel például
kitalálta, hogy cége 100 dollárt visszatérít a C64 árából, ha a vásárló
beküld bármilyen más számítógépet vagy videójátékot. Egy furfangos New
York-i hálózat, a Crazy Eddie ennek hatására 10 (tíz) dollárért
(!) kezdte kínálni a Sinclair ZX-81 amerikanizált változatát, a
Timex Sinclair 1000-et, így ha a vevő ezután rendelt egy C64-et,
90 dollár tiszta nyereséget könyvelhetett el. A Commodore pedig a sok
begyűjtött, olcsó egységet nagyrészt elajándékozta, ám egy részüket megtartotta,
és az alkalmazottak ajtótámasztéknak használták...
|
A C64 titka
A C64 kétségtelenül
a történelem legsikeresebb otthoni számítógépe. Mindössze a piacra
történő bevezetés után 2 évvel megdöntötte az eladási rekordot
több mint 4 millió példánnyal világszerte, a Commodore csődbemeneteléig
pedig a legóvatosabb becslések szerint is 17, az általánosan elterjedt
nézet szerint azonban 22 millió darab kelt el belőle. Ez óriási
fegyvertény, ha figyelembevesszük, hogy egy olyan termékről van
szó, amely lényegében mit sem változott hosszú élete során: az
utoljára előállított példány pontosan ugyanazt tudta, mint a legelső
verzió, miután a modern PC-knél megszokott továbbfejleszthetőségről
szó sem volt.
A frenetikus siker elsősorban
annak volt köszönhető, hogy a C64 - alacsony ára ellenére - olyan
lehetőségeket kínált, amelyekről más gyártók megoldásainak felhasználói
több-kevesebb ideig még csak álmodhattak. Lássuk ezeket röviden!
 
Két Tramiel-re jellemző C64-reklám
A karakteres üzemmódban
40 oszlopos megjelenítést támogató VIC-II grafikus vezérlő nagy
felbontású grafikus üzemmódokat tudott, és sprite-okat
is kezelt, hogy a színekről ne is beszéljünk. 320x200 pixeles
üzemmódban egy 16 színű palettáról 2 színt lehetett választani
minden egyes 8x8 pixeles blokkra - ez az úgynevezett hires
mód. A multicolor módban már 4 szín érhető el 8x8 pixeles
blokkonként, ám ekkor a horizontális felbontás a felére csökken
(más megközelítsében: dupla szélességűek lettek a pixelek, így
lényegében 4x8 pixeles blokkokról beszélhetünk). Vannak ezen kívül
még speciális módok is, amelyeket azonban ritkábabn használtak,
mert PAL és NTSC rendszereken eltérő eredményeket adhattak. (Részletek
ezen az oldalon találhatók.)
Csak összehasonlításképpen:
az IBM PC tulajdonosoknak külön kellett megvásárolni a CGA (Color
Graphics Adapter) videokártyát az amúgy sem túl olcsó alapgép
mellé, és így is csak négy szín volt elérhető a 320x200-as (illetve
kettő a 640x200-as) felbontásban. Kezdetben pedig az Apple Macintosh
is fekete-fehér volt.
Nem kevésbé volt figyelemreméltó
a Bob Yannes által tervezett SID (Sound Interface
Device) hangvezérlő sem. Ez olyan színvonalú és minőségű
zenék és hatások előállítására volt képes, amilyenekről a Kék
Óriás megoldásait és klónjait használók 1987-ig, az Adlib megjelenéséig
csak álmodhattak: 3 csatorna, 9 oktáv, 4 hullámforma, és mindez
4/8 biten. (Az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy Yannes döntő
szerepet vállalt a VIC-20 megalkotásában is, majd a C64 megjelenése
után otthagyta a Commodore-t, és az Ensoniq-nál helyezkedett
el.)
Amennyiben az elmondottakhoz
hozzávesszünk még olyan "apróságokat" is, mint például a 64 KB
memória (ez akkoriban, tehát 1982-ben igen soknak számított!),
akkor megérthetjük, hogy a felhasználók és a fejlesztők miért
kaptak rá a gépre gondolkodás nélkül; a kazettás magnó kényelmetlenségeit
és a hajlékonylemezes meghajtó botrányos lassúságát, illetve kezdeti
magas árát megbocsátva elképesztő mennyiségű program, valamint
figyelemreméltóan sok periféria készült hozzá (nyomtatók, botkormányok,
fényceruzák, stb).
A híres 1541-es
lemezmeghajtó egyébként 5,25 inches lemezeket fogadott, amelyeknek
egyszerre csak egy oldalát tudta olvasni, és azon összesen 170
KB adatot tárolt, így ha valaki kihasználta mindkét oldalt, 340
KB volt az összkapacitás. Adatátviteli sebessége alaphelyzetben
300 bit volt másodpercenként - ez az oka a meghajtó lassúságának
(eszerint ugyanis egy perc alatt alig több mint 17 KB-ot, azaz
egy oldal kapacitásának mindössze egytizedét töltötte be). Szerencsére
különböző (szoftveres) gyorstöltőkkel ez 4 vagy akár 10 KB/mp-re
is feltornázható volt (jellemző, hogy a terjedelmesebb és igényesebb
játékok beépítve tartalmaztak ilyen rutint). A C128-hoz készített
1570, illetve a lemez mindkét oldalát olvasni képes 1571
aztán már magától elérte a 3 KB/mp-et (az úgynevezett burst
mód támogatásával); a C64-hez, illetve az 1541-essel készített
lemezeket azonban csupán 1541-emuláció révén lehetett olvasni.
(A felsoroltak a GCR - Group Code Recording - formátum miatt nem
kompatibilisek a PC-meghajtókkal, ahogy az Amiga-lemezek sem.)
A sort (a Commodore részéről) az 1581 zárta, amely már
3.5 inches és MFM formátumú volt, egy lemezen pedig 800 KB (3160
blokk) adatot volt képes tárolni (természetesen ez is támogatta
a korábban bevezetett burst módot). Sajnos az ugyancsak
3.5 inches, 1.44 MB-os 1590-D-1 csak prototípus maradt.
(Zárójelben ugyanakkor megjegyezzük, hogy a CMD - Creative Micro
Designs - FD2000 néven 1.6, FD4000 néven pedig 3.2
MB-os, 3.5 inches egységeket is készített!)
A legendás Commodore 64
Szóljunk még röviden
a ház színeváltozásairól. Eleinte a C64 külseje - ahogy már említettük
- teljes mértékben megegyezett a VIC-20-éval, ám hamarosan annyit
változtattak rajta, hogy más lett a színe: a világos drappot barnára
cserélték. 1986 májusában érkezett aztán a C64C (vagy másnéven
C64-II), amely a C128-hoz hasonlóan egy laposabb, ergonómikusabb
házat kínált, magasabb fokú integrációval. Ez azonban nem aratott
osztatlan sikert, mivel az új elrendezés miatt számos korábbi
kiegészítő (például néhány repülőgép-szimulátorhoz adott speciális
billentyűzet-kiosztásminta) használhatatlannak bizonyult. Végül
aztán 1987 augusztusában debütált a harmadik generáció, amely
ötvözte az előző kettő előnyeit és hátrányait, magyarán az eredeti
házformát és a kisebb, kompaktabb alaplapot.
Időközben egyébként
volt még egy extra változat, mégpedig az arany szinű C64, amelyet
Németországban az egymilliomodik példány eladásának alkalmából
adtak ki, korlátozott számban. (Elméletileg ez a "hagyomány" az
Államokból indult ki, ám a tengerentúli változat kevésbé ismert.)
|
Visszatérve az időrendi sorrendhez, 1983 sem telt eseménytelenül a Commodore-nál,
és a cég az Osborne, valamint a Tandy sikerén felbuzdulva elkészítette
a C64 hordozható verzióját. A 17 kilogrammot nyomó SX64 lényegében
ugyanazt tudta, mint a nagyobb testvére, csak természetesen beépített,
5 inches kijelzőt és hajlékonylemez-meghajtót is tartalmazott. DX64
néven született egy olyan változat is, amelyben két meghajtó kapott helyet.
Sajnos azonban egyik modell sem aratott értékelhető sikert - nem sok kelt
el belőlük. Ennek ellenére az utókor számára rendkívül emlékezetesek,
hiszen úgy vonultak be a történelembe, mint az első hordozható számítógépek
színes megjelenítővel.
Az SX64 - jól látható a második meghajtó helye, ahol azonban csak
a DX64 esetében szerepel valami
(Az "SX" pontos jelentésére vonatkozóan két lehetséges magyarázat is van.
Jack Tramiel szerint a két betű a "szex"-re utal, miután egyik kedvenc
mondása volt, hogy "az üzlet olyan, mint a szex: bele kell bonyolódnod".
A hivatalos változat szerint azonban a Single Drive EXecutive
rövidítése, amiképp a DX a Dual Drive EXecutive-é.)
A fordulat
Az 1983-as üzleti évben 681 millió
dolláros bevétel eredményeként 88 millió dollár profitot termelt a Commodore,
amely mintegy 85 százalékos emelkedést jelentett, és így a cég kétszer
gyorsabb növekedési ütemet mutatott, mint az Apple és a Tandy, elérve
ebben az esztendőben a 32 százalékos piaci részesedést. 1984 elejére az
egykoron kicsi írógépösszeszerelő vállalkozás éves eladásai már egymilliárd
dollár fölé emelkedtek. Ekkor azonban beütött a krach: januárban Tramiel
bejelentette, hogy "személyes okok miatt nem áll módomban főállásban folytatni
a munkát a Commodore-nál". Egyszerűen és röviden: távozott a saját maga
alapította cégtől. Hogy ennek mi volt az oka, senki sem tudja biztosan.
Későbbi interjúk tanúsága szerint Tramiel és Gould között támadt nézeteltérés,
ám ennek természetéről egy ideig egyikük sem nyilatkozott. Az alapító
azonban hosszú évekkel később így fogalmazott: "Én terjeszkedni akartam,
Gould pedig nem."
Nehéz lenne igazságot tenni. Tény azonban, hogy Tramiel túlságosan is
összenőtt a cégével, átlátott és áthatott, irányított mindent, aki vagy
ami pedig nem tetszett neki, azt lecserélték vagy eltávolították. Olyannyira
nem bízott másban, hogy gondosan megválogatta azt a kevés embert is, akire
szüksége volt, és egyesek szerint ez lett a probléma egyik fő forrása:
betelt a pohár, amikor a saját fiait is be akarta ültetni a vezetésbe,
mintha csak egy családi vállalkozásról lenne szó. Ennek következtében
az elégedetlenkedők még 1983 novemberében jogi úton próbálták kikényszeríteni
a nagyobb fokú rálátást és befolyást a cég ügyeire. Valószínűleg ez utóbbi
volt az abszolút utolsó csepp a pohárban, és a nagyobb részvényesek -
Gould vezetésével - Tramiel ellen fordultak, miután sérelmezték, hogy
következetesen kihagyták őket a legfontosabb döntések meghozatalából.
Ami pedig az alapító fenti mondatát illeti ("Én terjeszkedni akartam,
Gould pedig nem."), az tökéletesen beleillik a képbe, hiszen az alábbiakban
ismertetendő TED-család fejlesztése éppen 1983-ban kezdődött meg, és egy
új piac meghódítását tűzte ki célul, ugyancsak Tramiel "ösztönzésére".
Bárhogy is legyen azonban, egyvalami biztos: a Commodore két és fél évtizedes
fennállásának legsúlyosabb veszteségét szenvedte el, és ezzel a lépéssel
megpecsételte önnön sorsát. Akármilyen diktatórikus is volt ugyanis Tramiel,
kétségtelen, hogy a legfontosabb és legeredményesebb döntések az ő nevéhez
fűződnek, és a marketingpolitikája - akármilyen szemtelen is volt - komoly
szerepet játszott a sikerben. Ennél fogva mindazok, akik szerepet játszottak
az eltávolításában, saját maguk alatt vágták a fát.
Az alapító helyére (akit egyébként néhány
hónappal később fiai is követtek) Gould jóvoltából Marshall F. Smith
lépett, aki már rendelkezett vezetési tapasztalattal, ám mintapéldája
annak, hogy aki az egyik területen sikeres, még nem jelenti azt, hogy
egy másikon is kiemelkedő teljesítményt nyújt, mégha papíron ugyanazt
a posztot tölti is be... Tramiel távozásának átka (illetve Smith kellő
hozzá nem értésének jele) már 1984-ben megmutatkozott, és elsősorban nem
amiatt, hogy leállították a VIC-20 gyártását. A Commodore ugyanis nem
tudott mit kezdeni azzal a sok projekttel, amit Tramiel reá hagyott. Lássuk
szép sorban, melyek voltak ezek!
A TED család
Sir Clive Sinclair gépei (a ZX-80, a ZX-81 és a különböző
Spectrum-verziók) tagadhatatlanul nagy sikert arattak, mivel -
készítőjük szándékának megfelelően - rendkívül olcsók voltak: 100 dollárnál
is kevesebbet kellett fizetni darabjukért, ami még 1984-ben is potom összeg
volt (a C64 akkortájt körülbelüli 200 dollárba került). Tramiel ezért
még 1983-ban beindította a gépezetet, amelynek a célja az volt, hogy a
Commodore is előrukkolhasson egy megoldással a legalacsonyabb árkategóriában.
Ennek eredménye lett a TED (Text Editing Device)
elnevezésű chip, amely egymaga ellátta a grafika és a hang vezérlését,
valamint az I/O feladatokat, így mellette szinte már nem is volt szükség
másra, csupán egy CPU-ra és természetesen a memóriára.
A Dave Diorio által tervezett megoldás némely szempontból zseniális
volt, más aspektusból kevésbé. Mindenképp a javára írható például, hogy
a 16 általa ismert szín mindegyikét 8 különböző árnyalatban volt képes
megjeleníteni, és így papíron 128, valójában pedig 121 különböző színt
ismert (az egyik alapszín ugyanis a fekete volt, és annak értelemszerűen
minden árnyalata is fekete). Ezzel szemben viszont óriási hibája volt,
hogy nem ismerte a sprite-okat, ugyanakkor tartalmazott néhány
olyan figyelemreméltó megoldást, ami segített csökkenteni a rá épülő gépek
költségét. Amiben azonban a TED semmiképpen sem volt túl jövőbemutató,
az a hangkeltés, bár egy 100 dolláros géptől nem is várhatunk SID-minőséget...
Egyszóval a recept egyszerű volt: vedd a TED-et és a 6502 HMOS (High-Speed
NMOS) technológiával ellőállított verzióját, a 7501-et, és megvan a kispénzű
vásárlók álmainak gépe. Tramiel több gépet is tervezett az új chipre.Az
első a sorban a C264 volt. A 64 KB RAM-mal ellátott gép 64 KB ROM-ot
is kapott, amelynek az egyik felét az operációs rendszer és a 3.5-ös verziószámú
BASIC foglalta el (ez utóbbi néhány új paranccsal jelentősen megkönnyítette
a programozást), míg a másik felébe az eredeti tervek szerint különböző
gyárilag telepített segédprogramok kerültek volna (ez akkoriban úttörő
ötletnek minősült): az oktatási célokra szánt kivitelbe egy LOGO értelmező,
egy másikba pedig a Pilot; a vállalkozásokat megcélzó kiszerelésbe
egy professzionális szövegszerkesztő (SuperScript) vagy egy táblázatkezelő
(EasyCalc); egy újabb verzióba egy kommunikációs szoftver (COM
264), míg egy otthoni és irodai munkát egyaránt megkönnyítő változatba
a beszédes nevű Financial Adviser segédprogram. A nem választott
szoftverek pedig külön cartridge-ek formájában lettek volna elérhetőek.
Az elárusítóhelyek azonban egyáltalán nem tartották jó ötletnek ezt az
elképzelést, mivel nem kívántak felhalmozni több verziót is ugyanabból
a gépből, aminek sikere ráadásul nem is volt garantált a C64-el való inkompatibilitás
miatt. Elsősorban ugyanakkor nem is a leltározás látszólagos túlbonyolódása
volt a gond: egyszerűen senkinek nem volt kedve értékes raktárterületeket
elvenni a biztos bevételt jelentő nagy elődtől, ami még hosszú évekig
vezette az eladási listákat...
Az elmondottak hatására a Commodore vezetése úgy határozott, hogy enged
a nyomásnak, ám nem akarta veszni hagyni a C264-be fektetett energiát,
és jobb híján a TriMicro 3+1 nevű programcsomag került a gép valamennyi
példányába, a cartridge ötletét pedig elvetették. Így kapta végül
a TED család első tagja a Plus/4 elnevezést. Az 1984 elején bemutatott,
új gép azonban csúfos kudarcot vallott, amiben komoly szerepet játszott
a használhatatlan, beépített szoftver. 32 KB ugyanis egy alkalmazásnak
még éppen elég, ám háromnak már édeskevés, és ez meg is látszott a képességeiken:
a szövegszerkesztő, a táblázatkezelő és az adatbázis-kezelő csak viszonylag
kis adatmennyisségekkel tudott dolgozni, és persze a szolgáltatásválasztékuk
sem volt elsőosztályú...
A Plus/4 formabontó külsővel
A Plus/4 fogadtatása természetesen megpecsételte a TED család többi tagjának
a sorsát is, amelyek nagy része többnyire piacra sem került. (Azért írjuk,
hogy "többnyire", mert a Commodore esetében nincs abszolút értelemben
vett "soha": a hivatalosan meg nem jelentetett gépek prototípusai, illetve
első legyártott sorozatai rendszerint vagy kiszivárogtak, vagy az egyes
kirendeltségek a maguk területén reklámozták, és árusították is őket.)
Ez a sors jutott a C232-nek is, ami a nevéhez méltón a Plus/4 csökkentett
tudású verziója volt, feleannyi memóriával és beépített segédprogramok
nélkül.
A C364 már egy továbbfejlesztett modellnek készült, ami extraként
egy numerikus billentyűzetet, 128 KB méretű ROM-ot és
egy bővíthető, alaphelyzetben 260 szavas szótárral rendelkező beszédszintetizátort
tartalmazott volna (ez utóbbi Magic Voice néven egyébként megvásárolható
volt a C64-hez is, mégpedig cartridge formájában). Amennyire köztudott,
ez a modell sehol a világon nem került a boltok polcaira.
A következő TED-gép a C116 volt,
ami valójában egy még tovább butított Plus/4, hiszen a ház nagyban hasonlított
az elődhöz (azzal az egy lényegi különbséggel, hogy a négy kurzorbillentyűt
itt egybeépítették), viszont csak 16 KB RAM-mal és 32 KB ROM-mal érkezett
(természetesen bárminemű beépített szoftver nélkül). A gép terveit aztán
elvetették, ám az első sorozatokból felhalmozott készleteket a Commodore
németországi kirendeltsége jobb híján kiárusította oktatási célokra, miközben
pedig elkészült a hivatalos változat, a C16, ami az eredeti Commodore
64-hez hasonló házban érkezett, ám ehhez természetesen új alaplapokat
kellett előállítani (az eltérő elrendezés miatt). Sajnos azonban a gép
így is elbukott, hiszen nemcsak a TED C64-el való inkompatibilitását,
hanem az 1984 végén már kevésnek számító 16 KB memóriát sem értékelték
sokra a vásárlók...
A Commodore 16
Nem a TED család sikertelensége volt azonban az egyetlen, amellyel meg
kellett küzdenie a Commodore-nak. A cég ugyanis még 1982-ben hozzálátott
a PET család utódja, a B/P (másnéven CBM-II) sorozat fejlesztéséhez, aminek
azonban meglehetősen érdekesen alakult a sorsa. Számos modellt terveztek
ugyanis, ám nagy részük csak a bejelentésig jutott el, kis hányaduk pedig
odáig sem. Voltak olyan változatok is, amelyek csak Európában kerültek
piacra, ám az Egyesült Államokban egyáltalán nem.
A fő probléma az volt az új gépekkel, hogy
sok bug maradt a BASIC ROM-okban, és lényegében befejezetlen modelleket
adtak sorozatgyártásba. Így amelyik modell kereskedelmi forgalomba is
került, az sem aratott nagy sikert, és amikor a gyártó realizálta, hogy
a C64 szép fokozatosan milyen magasságokba emelkedik, az egész CBM-II
sorozatot ejtette, és helyette PC-klónok előállításába fogott. A sors
iróniája, hogy a PET, ha nem sokkal is, de túlélte saját utódját: egyes
verzióit egy rövid ideig még árusította a Commodore, amíg volt rájuk kellő
kereslet.
  
Reklám az írógép-forma, külső monitorra köthető
B128-ról, a SuperPET-ről és a BX256-80-ról
A B/P sorozatban (amelyben a B a Business, azaz az üzleti,
a P pedig a Personal, azaz a személyes használatra szánt
gépekre utalt, és a betűt követő három szám különböztette meg ezeken belül
a különböző változatokat) mindazonáltal voltak kétségkívül figyelemreméltó
modellek. A BX jelzéssel ellátott verziók ugyanis például a 128 vagy 256
KB memóriájuk és a 6509-es processzor mellé egy Intel 8088-as CPU-t is
integráltak (innen a névben az X, úgymint eXtra processzor), és
így képesek voltak futtatni a CP/M-86 és az MS-DOS operációs rendszereket,
illetve értelemszerűen az ezek alá írt programokat is (!).
Lévén azonban, hogy ezek a gépek sehol a világon nem arattak értékelhető
sikert, ezért ennél részletesebben itt nem foglalkozunk velük. A lényeg
végső soron az, hogy ezek a megoldások sem segítettek öregbíteni a Commodore
nevét. S ha ez még mindig nem lett volna elég: a PC-kompatibilis megoldások
is csak mérsékelt népszerűségnek örvendtek (habár ez is elég volt ahhoz,
hogy a cég hátralevő életében folytassák ezt a termékvonalat), és 1984-ben
egy rövid időre mintha a C64 eladásai is megtorpantak volna, mintegy az
általános kudarc hatására.
A Commodore PC-I (1987-es modell)
A C128 és az LCD
A Commodore-nak sürgősen szüksége volt valami újra, amivel helyreállíthatja
némiképp megkopott hírnevét, és 1985 elején, az aktuális CES alkalmával
két roppant ígéretes gépet is bemutatott. Az egyik a Commodore 128
(vagy röviden C128) volt, ami technológiailag rendkívül figyelemreméltó
képességekkel volt felvértezve.
A Commodore 128
A legfontosabb újdonságot talán az jelentette, hogy a házban két processzor
is rejtőzködött: a 6502 legújabb variánsa, a 8502 mellé egy Zilog Z80A
is került, ami által a gép kompatibilis lett a CP/M operációs rendszerrel
és az ahhoz készült számos remek üzleti segédprogrammal. Emellett természetesen
a memória méretét is megnövelték (a névhez méltón 64 KB helyett 128 KB
lett), valamint a grafikus alrendszer is átesett egy kisebb változáson:
némi extra RAM révén elérhetővé vált a 80 oszlopos szöveges üzemmód, mégpedig
úgy, hogy megduplázták a horizontális felbontást - 320x200 helyett 640x200
pixel lett (ezáltal természetesen a karakterek szélessége felére csökkent
a 40 oszlopos megjelenítéshez képest). A dolog egyetlen szépséghibája
az volt, hogy e nagyszerű lehetőséget csak egy ezt támogató speciális
monitorral lehetett kihasználni - a hagyományos kijelzővel (mondjuk televíziókészülékkel)
dolgozó vásárlóknak legfeljebb a virtuális 80 oszlopos mód maradt (ekkor
ugyanis a gép csak 40 oszlopot rajzolt ki, de lehetett oldalra görgetni
a képet).
  
Néhány korabeli Commodore 128 reklám
A Commodore ezzel azonban még messze nem aknázta ki a C128-ban rejlő lehetőségeket.
Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy 1987-ben Németországban piacra dobtak
egy svájci fejlesztő által készített, apró áramkört 174 márkás áron, amelyet
forrasztás nélkül bárki beszerelhetett a gépbe, és elérhetővé vált akár
a 720x700 pixeles (!) felbontás is. Gondoljunk bele, mekkora szó ez: az
IBM PC-hez készült Hercules szabvány is csak 720x350 pixelt tudott (azaz
éppen a felét), és azt is csupán monokróm üzemmódban. A szóban forgó Graphic
Booster későbbi verziója egyébként már 720x720 pixelre emelte a csúcsot,
és 65 ezer színből (!) egyidejűleg 7200-at (!) tett megjeleníthetővé.
Olybá vehetjük, hogy e termékek segítségével a Commodore egyfajta újabb
rekordot állított fel.
 
A Graphic Booster első verziójának reklámja 1988-ból
és a másodiké 1989-ből
Az említett fejlesztések ellenére a C128 csaknem száz százalékosan kompatibilis
maradt a C64-el, ami érthető is, hiszen a hardver lényegében változatlan
maradt, azaz csupán kiegészítések történtek, módosítások nemigen. Mindemellett
mégiscsak szükségessé vált az újítások elhatárolása a nagy elődhöz készült
programok futtatásának érdekében, ezért a gép bekapcsolásakor egy parancs
beírásával (go 64 vagy sys 65357) lehetett elérni az úgynevezett
64 mode-ot. A Commodore ennek megfelelően úgy hirdette a C128-at,
mint három gépet egyben: egy C64, egy C128 és egy CP/M-kompatibilis x86-os
PC...
Rossz hír az IBM-nek és az Apple-nek...
A relatíve magas ára és az ezúttal is tragikus marketing miatt azonban
a C128 is többnyire csak arra volt jó, hogy új életet leheljen a nagy
elődbe, habár hiba lenne azt állítani, hogy egyáltalán nem volt sikeres,
mivel azok körében, akik értékelni tudták az előnyeit, néhány évig igen
népszerű volt. (Természetesen a C128 sikertelenségéhez hozzájárult még
egyvalami: a C64 változatlan népszerűsége. Márpedig a C128 C64-kompatibilis
volt, fordítva azonban ez nem volt igaz, a szoftvergyártóknak pedig jobban
megérte egy olyan gépre fejleszteni, amelynek már több milliós felhasználói
bázisa van, és a hozzá készített programok ráadásul úgyis futnak a nagyobb
testvéren is.)
 A
C128-nál azonban talán sokkal érdekesebb, noha kevésbé ismertebb
a vele egyidejűleg bemutatott, mindössze másfél kilogramm súlyú
hordozható számítógép, az LCD (Liquid Crystal Display),
ami több tekintetben is az élen járt. Elég csak ránéznük, és láthatjuk:
a cég nem az Osborne vagy akár az SX-64 több mint tíz kilós kivitele,
idézőjeles "cipelhetősége" meleltt tört lándzsát, hanem egy igazán
könnyű és kicsi egységet alkotott, amely négy darab 1,5 voltos
nikkel-cadmium elemmel volt működtethető. A Commodore (valószínűleg
az MDSA örökségének tekinthető) optoelektronikai részlege által
készített, rendkívül kontrasztos LCD kijelző is kivételesen jónak
bizonyult: 480x128 pixel felbontású képernyőjén 80x16 (virtuálisan
80x25) karakteres szöveges üzemmódot tudott. Alaphelyzetben 32
KB memóriát raktak bele, ami belül 32, kívülről pedig még plusz
64 KB-tal volt bővíthető. A 96 KB ROM-ba a Plus/4-nél sokkal jobb
beépített programok kerültek: osztott képernyőn is futni képes
szövegszerkesztő és táblázatkezelő; címtároló és állománykezelő;
számológép és jegyzettömb (e két utóbbi egyetlen billentyűlenyomással
bármikor előhívható volt, a munka megszakítása nélkül), valamint
terminál program a beépített 300 bps sebességű modemhez; valamint
természetesen az elmaradhatatlan Basic 3.6 (nem 3.5). Hajlékonylemez-meghajtó
nem volt a gépben, viszont ott volt a hagyományos IEC port, amire
rá lehetett kötni bármilyen soros csatlakozású C64-periféirát,
így a nyomtatók mellett akár az 1541-et is. 1561 jelzéssel viszont
készült egy speciális hajlékonylemez-meghajtó is, ami szintén
működtethető volt elemről, így ideális kiegészítője lehetett az
LCD-nek, emellett pedig nem hiányzott a szabványos RS232C csatlakozó
sem.
Az LCD kijelző (elnézést kérünk a gyenge képminőségért)
Az LCD-vel kapcsolatban sok szép terv volt; többek között azt ígérték
a fejlesztők, hogy a táblázatkezelő gyorsabb lesz, mint a Lotus 1-2-3
az IBM PC-n, illetve gondolkoztak azon is, hogy készítenek egy cartridge-et
a géphez, amivel külső kijelzőre lehet kötni.
A Commodore megannyi hibás döntése közt is előkelő helyet foglal el azonban
az a ballépés, hogy - számunkra ismeretlen okoknál fogva - az LCD-ből
végül soha nem lett semmi (még prototípusok sem készültek nagyobb számban),
és a cég rövid időn belül el is adta ígéretes optoelektronikai részlegét.
|
Quantum Link
Magyarországon kevésbé
ismeretes, hogy az America Online jogelődje, a Quantum
Computer Services 1985. november 1. és 1994. október 31. között
működtetett egy on-line szolgáltatást kifejezetten a C64
és a C128, később pedig az Amiga tulajdonosok részére is. A Quantum
Link - népszerűbb nevén Q-Link - a tengerentúlon roppant
népszerű eszköz volt a felhasználók közötti kapcsolattartásra
és játékra, valamint különböző információk (a legfrissebb hírek,
moziműsorok és egyebek) beszerzésére, továbbá demók letöltésére.
Igen, nem tévedés: a világ legsikeresebb otthoni számítógépe úttörő
szerepet vállalt annak a gyakorlatnak az elterjesztésében, hogy
a potenciális vásárlók a telefonvonalon keresztül tölthessék le
a különböző szoftverek kipróbálásra szánt, e célból megkurtított,
megcsonkított verzióit is. Még a várakozási idő tekintetében is
hű elődje volt a Q-Link az Internetnek, hiszen bár a C64-es játékok
méretei csak KB-okban és nem MB-okban voltak mérhetők, a modemek
is lemaradtak az ezredvégi szabványtól: a másodpercenként 33600
és 56000 baud helyett 300 és 1200 baud között mozgott a sebességük...
S ha még ez nem lett volna elég, extra kényelmetlenség gyanánt
a C64 memóriája kevés is volt ahhoz, hogy a Q-Link használatához
szükséges valamennyi programrészt képes legyen egyidejűleg tárolni,
ezért a szolgáltatás egyes részlegei közötti váltás akár fél percnél
is többet vehetett igénybe, mégpedig a hajlékonylemez-meghajtó
lassúságának köszönhetően (dacára a beépített gyorstöltőnek)...
Mindennek ellenére a
Quantum Link érthető okokból rendkívül népszerű volt, ám természetesen
nem hazánkban: minket nemcsak a gulyáskommunizmus béklyói, hanem
az igen magas telefontarifák is visszatartottak volna attól, hogy
kihasználjuk ezt a nagyszerű lehetőséget. (A havi díj egyébként
mintegy 10 dollár volt.) Szerencsére azonban akadt egy egykori
rajongó, név szerint Jon Purkey, aki vállalkozott arra,
hogy képeken keresztül bemutassa az érdeklődőknek a szolgáltatást.
Engedélyével mi átmentettünk ide néhányat közülük, ám ajánljuk
az e célra szentelt
önálló oldal meglátogatását.
A főmenü
Egy nem éppen átlagos beszélgetés (minta a Q-Link
lemezéről)
Belépés a hírek birodalmába
|
A Commodore 1984-es esztendeje tehát nem sikerült túl jól, az LCD nem
került piacra, a C128 pedig nem aratott mindent elsöprő sikert. A cégnek
ennek megfelelően még mindig szüksége volt valami forradalmian újra, amellyel
berobbanhat a piacra. Időközben fel is csillant egy reménysugár, ám ez
egyszersmind azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a Commodore-nak
és frissen elbocsátott alapítójának újra meg kellett ütköznie... Cikksorozatunk
harmadik és egyben utolsó részében erről és még sokminden másról fogunk
megemlékezni, végigkísérve a cég útját egészen a szomorú végig.
Éhn Dávid
|
ommodore története II.
