A  ommodore
története
A kezdetektől a VIC-20-ig
Forrás: HWHunPage
A személyi számítógépek
piacát ma már egyértelműen az IBM PC nyomdokain haladó megoldások
uralják, nem megfeledkezve arról, hogy természetesen az Apple
Macintosh-nak is sikerült átvészelnie az első modell megjelenése
óta eltelt csaknem két évtizedet. Rajtuk kívül azonban van még
legalább egy márkanév, amit sokan ismernek, dacára annak, hogy
a boltokban már jónéhány esztendeje nem találkozhatunk vele: ez
pedig a Commodore. Hosszú életét az emberek emlékezetében olyan
termékekkel érdemelte ki, mint például a C64 és a C128, de ennek
a cégnek köszönhető az is, hogy ma olyannak ismerjük az Amigát,
amilyen. (Hogy ez utóbbi megállapításunk pozitív vagy negatív
értelmű, azt az Olvasóra bízzuk.) Pedig ez a felsorolás mindössze
a jéghegy csúcsa. A balsorsú vállalkozás fejlesztőműhelyeiben
számtalan egyéb figyelemreméltó megoldás született, amelyek sorra
megkapták az "első" és a "korszakalkotó" jelzőket.
Sajnos azonban - ahogy erre már láthattunk
nem is egy példát - a Commodore a hozzá nem értő vezetésnek köszönhetően
végül mégis csődbe ment, noha az utolsó pillanatban is jelentek
meg kiváló számítógépei. Voltaképpen az is csak a cég, illetve az
általa életre hívott vagy bekebelezett technológiák jelentőségét
bizonyítja, hogy 1994-ig sikerült elkerülni a kapuk bezárását, hiszen
ha az elnökségen és a marketingosztályon múlott volna, a tragédia
akár már tíz évvel korábban is bekövetkezhetett volna.
E cikknek azonban nem célja az,
hogy elemezze a vezetés hibáit, hiszen ma már nincs is értelme.
1994-ben óhatatlanul lezárult egy korszak, és így nem marad más
hátra, mint emlékezni. Az alábbiakban pedig éppen erre vállalkozunk:
bemutatjuk a Commodore történetét alfától omegáig, beleértve mindazokat
a fejlesztéseket, eseményeket és embereket, amik, illetve akik
meghatározó szerepet játszottak a cég sorsának alakulásában. Reméljük,
az elmondottakat érdekesnek fogják találni azok is, akik az életük
folyamán nem találkoztak a nevezett termékekkel, hiszen a számítógéptörténelem
egyik legfontosabb szereplőjéről van szó.
A kezdetek
 A
Commodore alapítója, Jack Tramiel (képünkön) Idek Tramielski-ként
látott napvilágot Lodz városában, Lengyelországban. Élete hamarosan
tragikus fordulatot vett, hiszen éppen betöltötte a tizedik életévét,
amikor zsidó származása miatt a náci koncentrációs táborok egyikébe
került a második világháború során. 1944-ben Auschwitz-ba szállították
át, ahol elszakították édesanyjától, édesapja pedig nem sokkal
később meghalt, amikor alultápláltság miatt a betegszobára került,
és a további kényelmetlenségek elkerülése végett benzint injekcióztak
a vénájába. Maga Idek túlélte a megpróbáltatásokat, és 16 éves
volt, amikor 1945-ben sorstársaival együtt kimentették a győztes
szövetséges erők. Két évvel később elvett egy másik ifjú túlélőt,
Helen Goldrub-ot, akiben életre szóló társra talált.
Az ifjú házasok még 1947-ben emigráltak az Egyesült Államokba,
ám az óriási országot akkoriban annyi bevándorló ostromolta, hogy
Tramiel nehezen talált magának állást, így a legnyilvánvalóbb
megoldást választotta: belépett a seregbe. Fort Dix-ben töltött szolgálata alatt a hadsereg
régi írógépeinek javítgatásával foglalatoskodott, és az így szerzett
tapasztalatai segítettek neki a "pályaválasztásban": 1952-es leszerelése
után egy írógépjavító műhelynél dolgozott, majd New York Bronx
negyedében egy saját boltot nyitott, és ott folytatta a tevékenységét
(éjszakánként még taxizott is, hogy az így szerzett bevételei
révén fenntarthassa az üzletét).
Hamar megértette azonban, hogy a gyártásban és az eladásban rejlik
az igazán nagy pénz, így Tramiel rövidesen Kanadába, Torontóba
költözött, és az ottani Atlantic Acceptance Corporation
támogatásával új céget alapított, amely írógépek importálásával
és előállításával egyaránt foglalkozott. A vállalkozás a Commodore
International nevet kapta, mégpedig azért, mert Tramiel egy
katonai csengésű titulust szeretett volna, ám már minden rmagasabb
rang, így a General (tábornok) és az Admiral (tengernagy) is foglalt
volt. Ezért hát maradt a Commodore (sorhajókapitány).
Tramiel egyik legjellemzőbb tulajdonsága
az volt, hogy mindig kész állt a megújulásra, és ezt hamarosan
be is bizonyíthatta. A hatvanas évek elején, amikor Japán elárasztotta
az amerikai és az európai piacot nagyszámú és olcsó mechanikus
összeadó gépeivel, a kereslet hatására új, rendkívül sikeres Commodore
részleg született, amely természetesen asztali számológépek előállításával
foglalkozott. Mindehhez azonban sok pénzre volt szükség, és 1962-re
a kölcsönök összege már oly nagymértékűre duzzadt, hogy Tramiel
cége egy apró névváltoztatást követően Commodore Business Machines-ként
belépett a tőzsdére.
 
Két mechanikus Commodore számológép
A vállalat rövidesen
Kanada legnagyobb irodagépgyártója lett, és emelkedése egy ideig
még töretlen ütemben folyt, ám hamarosan felmerült a gyanú,
hogy a sikerhez vezető út etikátlan lépésekkel volt kikövezve.
1965-ben ugyanis az Atlantic Acceptance csődöt jelentett, miután
a vezetőjét, C. Powell Morgan-t - többek között - "kapzsi
és elvtelen kezeléssel", valamint "valamennyi elfogadott üzleti
elv totális semmibevételével" vádolták. A gyanúsított viszont
már nem kerülhetett a vádhatóság karmai közé, mivel néhány hónappal
később elhunyt leukémiában. Helyette maradt Tramiel, akit természetesen
szintén mélyreható vizsgálatnak vetettek alá, ám vele szemben
nem sikerült elég bizonyítékot összegyűjteni ahhoz, hogy vád
alá helyezzék. Az ügynek azonban így is meglett az eredménye:
a Commodore - rossz sajtóvisszhangja miatt - óriási veszteségeket
könyvelhetett el. Ebbe az is beletartozott, hogy - a japánok
legnagyobb örömére - alaposan megcsappant az összeadó gépeket
illető piaci részesedése. A kanadai üzleti életből mintegy kiközösített
cég mindezekután hamar csődbement volna, ha nem bukkan elő a
váratlan megmentő, Irving Gould.
A neves befektető 1966-ban megvásárolta
a Commodore részvényeinek 17 százalékát mintegy 400 ezer dollárért,
és cserébe nem kért mást, mint Morgan megüresedett helyét az
élen. Úgy tűnt tehát, hogy a cég megmenekült, ám volt egy apró
bökkenő: Tramiel nem igazán tudta, hogy hosszú távon miként
állítsa talpra a Commodore-t. Ihletre vadászva látogatást tett
az amerikai piac legfélelmetesebb ellenfelénél, Japánban, hogy
körülnézzen a konkurencia házatáján. Az út nem bizonyult eredménytelennek,
ugyanis felfigyelt egy érdekes fejleményre: az ázsiai gyártók
elektronikus számológépek előállításán fáradoztak. Tramiel hazatért,
és egy stratégiailag jelentős, éles eszű döntést hozott: ejtette
a mechanikus megoldásokat, és minden erőforrást az új termékvonalra
irányított. A gyors váltás meghozta a gyümölcsét: 1969-ben a
Commodore dobta piacra az első amerikai elektronikus zsebszámológépet,
a C108-at, amelynek a lelkét egy Texas Instruments
által készített chip képezte. A cég ezzel megütötte a főnyereményt.
Habár napjainkban némiképp különösnek tűnhet, hogy akkoriban
valaki hajlandó volt akár száz dollárnál is többet fizetni egy
apró kis eszközért, amelyhez ma már néhány száz forintért is
hozzájuthatunk, és ráadásul csak a négy alapműveletet ismerte,
a Commodore alig tudta tartani a lépést az óriási kereslettel.
Az újdonság ereje szinte pillanatok alatt lesöpörte a színről
az addigi nagy - hordozhatónak (a szó mai értelmében) éppen
nem nevezhető - és egyszerű asztali összeadó gépeket.
A Commodore termékei: néhány számológép és egy LCD kijelzős
óra
Nem kellett azonban sok idő ahhoz, hogy felbukkanjanak a vetélytársak,
és az első természetesen maga a Texas Instruments volt, mégpedig
igen jó esélyekkel. A cégnek ugyanis volt egy aduásza: jelentősen
alullicitálhatták a Commodore árait, miután ugyanarra a saját készítésű
chipre alapoztak, amelyet a konkurenciának nyereséggel adtak el.
A vállalat így 1972-ben rendkívül kedvező árú megoldásokkal lépett
piacra (a szóban forgó integrált áramkör darabja körülbelül 50 dollárba
került a Commodore-nak, és így a kész számológép ára 100 dollár
körül mozgott; a Texas Instruments viszont 49 dollárért dobta piacra
a saját verzióját). Ráadásul ezzel egyidejűleg az árak meredeken
zuhanni kezdtek az új gyártási technológiáknak köszönhetően, és
Tramiel hamarosan arra figyelt fel, hogy több raktárnyi készlet
maradt a nyakán a régi áron vásárolt chipekkel szerelt számológépekből.
Ennek köszönhetően a Commodore - több nyereséges év után - 5 millió
dolláros veszteséggel zárta az 1975-ös esztendőt.
Egy Commodore hőfokszabályozó
Tramiel persze tisztán látta, hogy mik jelentették a gyenge láncszemet:
a számológépek összetevői. A Texas Instruments is csak azért arathatott
sikert, mert saját chipeket használt. Az egyetlen kiutat ezért látszólag
az jelentette, ha a Commodore is terjeszkedik, és megpróbál minden
szükséges komponenst maga előállítani. Ehhez azonban új technológiákra,
illetve más vállalkozások felvásárlására volt szükség, és ez hatalmas
tőkét igényelt, valamint rendkívül nagy kockázattal járt. Gould
azonban kellőképpen bízott Tramiel-ben, és nem kevesebb, mint 3
millió dolláros kölcsönt ajánlott fel a célra, noha ezt nem kínálta
ingyen: az alapító valamennyi Commodore részvényét kérte cserébe
(ezek egy részét később visszaadta, mintegy jutalom gyanánt). Az
első áldozat pedig nem más volt, mint a 800,000 ezer dollárt kóstáló
MOS Technology. (A többi cég, így például a CMOS chipeket
gyártó Los Angeles-i Frontier és az LCD kijelzők előállításával
foglalkozó MDSA kevésbé játszottak fontos szerepet a Commodore
történetében.)
 Az
akkortájt elsősorban számológépekhez készített chipjeiről híres
MOS-hoz (amely a nevét a Metal Oxide Semiconductor
rövidítéseként kapta) még 1975-ben csatlakozott Chuck Peddle (képünkön)
vezetésével néhány mérnök, akik addig a Motorolánál dolgoztak a
6800-as mikroprocesszoron. A kis csapat nem is tagadta meg a múltját:
az új munkahelyen a 6800 közvetlen konkurenciájaként fejlesztették
ki a 6501-et, amely még tűkompatibilis is volt a nagy előddel. A
Motorolának azonban nem tetszett, hogy hűtlen alkalmazottai egy
olyan terméket terveztek, amellyel bármikor feclserélhető az ő megoldása
- még akkor sem, ha a 6501 nem volt száz százalékosan gépi kód kompatibilis.
Ezért az "óriáscég" perre vitte a dolgot, s miután sikerült több
százezer dollárt kicsikarnia a MOS-ból, a kis vállalkozás - figyelembevéve
az ezzel egyidejűleg mintegy 200 párhuzamosan futó kutatási és fejlesztési
projektet - hamarosan komoly pénzügyi problémákkal nézett szembe.
A Commodore ajánlata épp időben jött ekkor, és a vezetés minden
tétovázás nélkül fogadta el azt 1976 novemberében.
A MOS (későbbi nevén Commodore Semiconductor Group) ekkora
már elkészítette a 6501 utódját, a 6502-t is, amely voltaképpen
a 6800 tökéletesített verziója, ám sokkalta olcsóbb annál: 175 helyett
mindössze 25 dollárt kóstált darabja. Ez pedig óriási fegyverténynek
bizonyult, és a processzor (utódaival együtt) a hetvenes évek végén,
illetve a nyolcvanas évek elején megjelent otthoni számítógépek
egyik legnépszerűbb választása lett. Többek között a 6510 volt a
lelke valamennyi 8 bites Commodore gépnek; maga a 6502 az Apple
I-et, valamint az Apple II sorozatot vitte sikerre (az Apple IIGS-be
azonban már a 16 bites 65816 került), hogy a 8 bites Atari gépekről
vagy akár a Nintendo első megoldásairól ne is beszéljünk (a NES
a 6502-t, a SuperNES pedig a 65816-ot használta).
Nem kell azonban ilyen messze előreszaladnunk az időben: 1976-ban
ugyanis már volt két számítógép is, amelyben bizonyíthatott a 6502.
Az egyik az Apple I volt, ami ekkorra már kellő hírnévre tett szert,
és Tramiel meg is szándékozta vásárolni a fiatal céget, ám Steve
Wozniak 15 ezer dollárral többet kért, mint amennyit a Commodore
szánt erre a célra, így az üzlet nem jött létre. Érdekes belegondolni
abba, hogy - látszólag - milyen kevesen múlt a megállapodás sikere,
illetve kudarca: ha mégis sor került volna a vételre, valószínűleg
sokminden egészen másképp alakult volna...
A PET
 A
másik 6502-es gép a MOS saját fejlesztésű, modulokból összeállítható
számítógépe volt, amelynek a központi egysége, a KIM-1(képünkön)
1KB memóriával és egy 6 számjegyű LED kijelzővel érkezett. A hobbifelhasználók
számára készített és az Altair mellett is viszonylag sikeres egységből
a Commodore később elkészítette a saját verzióit is, ám Tramiel
nem ebben látta a jövőt. Ekkor lépett elő Peddle, és azt javasolta,
hogy a 6502-re alapozva építsenek egy teljes asztali számítógépet.
Tramiel rábólintott, ám nem akart nagy kockázatot vállalni, így
hat hónapot adott arra, hogy előálljanak egy kész termékkel, amit
aztán bemutathatnak az éppen esedékes számítástechnikai kiállítás
alkalmával. A határidőt sikerült tartani, és a PET (Personal
Electric Transactor) 2001 óriási sikert aratott
a beépített monitorral és billentyűzettel, valamint az adatok tárolására
használt kazettás egységgel.
Pedig az előzmények korántsem voltak
ilyen kedvezőek. Tramiel ugyanis még a piacra dobás előtt felkereste
a Tandy-t a gép prototípusával, hogy a cég Radio Shack
elnevezésű részlegén keresztül értékesítse az új terméket. A Tandy
azonban aranybányát szimatolt a PET-ben (pontosabban szólva az általa
képviselt termékkategóriában), és ezért úgy határozott, hogy inkább
saját számítógépet épít. Eközben a hivatalos bejelentés sem hozta
meg a kívánt eredményt: a PET papíron csak langyos fogadtatásra
talált. Ezekután nem csoda, hogy Tramiel a kiállításon aratott siker
ellenére is szkeptikus maradt, és az újságokban megjelentetett hirdetések
útján kívánta felmérni a keresletet: 595 dollárért kínálta a PET-et,
és hat hetes szállítási időt ígért. Az eredmény meggyőző volt: a
Commodore-hoz hamarosan több millió dollár értékben futottak be
a megrendelők csekkjei. Úgy tűnt, minden sínen van.
(Mielőtt továbblépnénk, engedtessék
meg két gondolat a PET-ről. Az egyik: a 6502 egy órajelciklus alatt
több feladatot is képes elvégezni, így az 1 MHz-es órajel csak látszólagos
hátrány, mivel a gyakorlatban azonos teljesítményt nyújt, mint egy
4 MHz-es i8086. A másik fontos tudnivaló pedig az, hogy a gép nem
ismert grafikus üzemmódot, azaz nem volt lehetőség a pixelenkénti
címzésre; csak 40x25 karakteres szöveges üzemmód volt elérhető a
9 inches, fekete-fehér kijelzőn.)
Az eredeti PET
Sajnos azonban nem minden alakult úgy, ahogy kellett volna. A PET
ára ugyanis a kezdetektől fogva folyamatosan kúszott felfelé. Eredetileg
495 dollárért hirdették meg (4 KB RAM-mal), ami nem kis mértékben
járult hozzá a kedvező fogadtatáshoz, hiszen ezért az összegért
a vásárló egy teljes számítógépet kapott, míg ugyanekkor az Apple
II 1295 dollárba került - monitor nélkül. Hamarosan azonban kiderült,
hogy az ár túlságosan optimista volt, és - az elmondottaknak megfelelően
- még az első megrendelések felvétele előtt 595 dollárra emelték
az összeget (ez még mindig minimális nyereséget ígért), ráadásul
a szállítás igen nehézkesen ment, a támogatás színvonala pedig a
nullához tendált. A Commodore ennek ellenére végül még feljebb (795
dollárra) emelte az árat, ám ennek részleges ellentételezéseként
4 KB extra memóriát rakott a gépbe, majd arra kényszerítette a még
ki nem elégített megrendelőket, hogy fizessék ki a 200 dolláros
különbözetet, vagy visszakapják addig befizetett pénzüket.
A Radio Shack pedig nem tétlenkedett mindeközben, és piacra dobta
a TRS-80 Model I-et, mégpedig gyorsabb szállítást, kiterjedtebb
szervízhálózatot, és alacsonyabb, 599 dolláros árat ígérve. A PET
így már 1978-ban a harmadik helyre szorult az Apple II és a TRS-80
sorozat mögé, dacára annak, hogy belőle is jelentek meg új szériák
(a 3000-es és a 4000-es). Tramiel egyedül úgy tudott az élvonalban
maradni, hogy jelentős árcsökkentéseket hajtott végre, amelyekkel
ugyan az őrületbe kergette ellenfeleit, ám nem ismert kegyelmet.
"Az üzlet háború. Nem hiszek a kompromisszumban. A győzelemben hiszek"
- szólt egyik közismert mondása.
Eközben azonban a Commodore-nak egy
komolyabb veszteséget is el kellett könyvelnie. Tramiel ugyanis
annyira igyekezett függetleníteni a cégét a félvezető piactól, hogy
számítógépeinek utolsó kívülről jövő összetevőjét, a memóriát is
a MOS gondjaira akarta bízni, ám Peddle úgy vélte, hogy ez negatív
hatással lenne a PET fejlődésére (minden bizonnyal attól félt, hogy
túlságosan szétforgácsolódnának az erőforrások). Tramiel azonban
- mint mindig - makacsul kitartott, és keresztülvitte az akaratát,
ám pürrhoszi áron: Peddle 1979-ben végleg otthagyta a céget.
A Commodore viszont nem búslakodott sokat, és hozzálátott a PET
továbbfejlesztéséhez, ugyanakkor Tramiel számára hamarosan egyértelművé
vált, hogy mi az Apple és az Atari sikerének a fő kulcsa: az otthonok
meghódítása. Az alapító ezért úgy határozott, hogy ő is letesz valamit
az asztalra a részéről eddig még érintetlen piacon, és készít egy
színes kijelzős számítógépet, ami hihetetlenül alacsony, 300 dolláros
árával elsősorban a játékosokat és a hobbifelhasználókat célozza
meg. Ezért felosztotta a fejlesztési osztályt egy professzionális
és egy otthoni számítógépeken dolgozó részlegre, s míg az előbbi
néhány éven át még folytatta a PET-vonalat, az utóbbi formába öntötte
a legújabb elképzeléseket...
Egy 1978-as PET 2001, immáron CBM néven és új billentyűzettel
A VIC-20
Az új gép lelke természetesen
a még mindig olcsó és kellően nagy tudású 6502 lett, ami mellé 5
KB memóriát helyeztek (bővíthető 29 KB-ra), valamint beépítették
a MOS által készített VIC-et (Video Interface Chip),
amely képes volt színes grafika és egyszerű hanghatások előállítására.
A felbontás 176x184 pixel lett, de alaphelyzetben csupán szöveges
üzemmód volt elérhető, mégpedig 22 soros, illetve 23 oszlopos megjelenítésben.
16 szín állt rendelkezésre, amelyből valamennyit lehetett használni
a háttérre, de csupán nyolcat az előtérre, azaz a karakterekre.
(A grafikus üzemmódhoz egy extra cartridge-re volt szükség.)
A 300 dolláros álomgép
Már csak egy névre volt szükség, és a Commodore kezdetben a Vixen-re
gondolt, ám az végül mégsem jöhetett szóba a kifejezés német nyelvbeli
obszcén jelentése miatt. Ily módon a VIC-20 mellett döntöttek (a
VIC jelentése itt: Video Interface Computer, a 20 pedig az összmemóriát
jelenti: 5 KB RAM + 15 KB ROM = 20 KB), ám kiderült, hogy a VIC
még rosszabb megoldás (a német a "V" betűt "F"-nek ejti, s így megint
egy szalonképtelen szó jött ki), ezért végül úgy határoztak, hogy
az európai piacon majd VC-20-ként terjesztik a számítógépet (a VC
a "VolksComputer", azaz a "népszámítógép" rövidítése,
hasonlóan ahhoz, ahogy a Volkswagen jelentése: "népautó"). (A probléma
egyébként ismerős: a PET meg a franciáknál nem volt jó választás,
mivel a francia nyelvben a szó jelentése "szellentés", pontosabban
szólva annak egy vulgárisabb szinonímája.) Ezúttal a Commodore-nak
sikerült tartania magát az eredeti elképzelésekhez, és a VIC-20
valóban 299,95 dolláros áron került a piacra, amivel óriási sikert
aratott - ezzel pedig megkezdődött a mikroszámítógépek háborúja.
 
Egy tipikus VIC-20 hirdetés
Az alacsony árat természetesen néhány apró trükkel sikerült megvalósítani.
Először is az új gép rendkívül kompakt volt, hiszen egybeintegrálták
a billentyűzetet az alaplapot tartalmazó házzal, emellett pedig
nem járt hozzá monitor, hanem csak egy TV-kimenet, amelynek a révén
bármilyen televíziókészüléket lehetett megjelenítőként használni.
Így valósult meg Tramiel álma, miszerint "Computers for the masses,
not the classes", azaz "Számítógépek a tömegeknek, nem az osztályoknak",
utalva arra, hogy az új technológiát mindenkihez el kell juttatni,
nem csak néhány több tízezer dollárt is fizetni képes vagy megfelelő
munkakörben dolgozó kivételezettnek.
A Commodore alapítója mindazonáltal nem elégedett meg a kedvező
ár-teljesítmény viszonyból eredő természetes népszerűséggel, hanem
az egész világot meg akarta hódítani. Első lépés gyanánt az ősi
ellenfél, Japán területén is piacra dobta a VIC-20-at VIC-1001
néven, amelynek a láttán a saját számítógépen gondolkodó Sony, Toshiba
és Panasonic/Matsushita elhalasztotta az amerikai piacra való belépést,
egészen az MSX szabvány néhány évvel későbbi megjelenéséig. A sikeren
felbuzdulva Tramiel egy nagyobb célpontot keresett, és meg is találta
a Texas Instruments "személyében" a következő áldozatát, akinek
a TI-99/4 sorozatát akarta sárbatiporni. Ez a célkitűzés átmenetileg
sikerült is: az akkoriban népszerű amerikai színésszel, a Star Trek
sorozat Kirk kapitányaként elhíresült William Shatner-rel
forgatott VIC-20 reklámok rendkívül hatásosnak bizonyultak. (Ez
egyébként már nem az első eset, hogy a legendás Űrszekerek
valamilyen formában kapcsolatba került ezzel a piaccal. Az első
kereskedelmileg sikeres mikroszámítógépet, az Altair-t is
a sorozat egyik epizódjában szereplő csillag után nevezték el.)
  
Újabb VIC-20 reklámok, középen William Shatner-rel
Egyszercsak azonban fordult a kocka: a Commodore új gépére egyre
inkább úgy tekintettek, mint valamiféle játékszerre, és ezt a helyzetet
kihasználva támadásba lendült a Texas Instruments. A cég éppen azt
emelte ki a hirdetéseiben, hogy a TI-99/4 sorozat ugyan szórakozásra
is nagyszerű, ám egyszersmind oktatási feladatok ellátására is kiváló.
Tramiel azonban nem hagyta magát, és beindította a legendásan erőszakos
reklámhadjáratot, amelynek során arra helyezte a hangsúlyt, hogy
a hirdetésekben egymás mellé állította a két konkurens megoldást,
és egy az egyben kimutatta a kettő közti technikai eltéréseket.
(Ehhez hasonló megoldásokat majd a C64 kapcsán mutatunk be.)
Az akciónak meg is lett az eredménye: az árak zuhanni kezdtek, a
VIC-20 már csak 55 dollárba került (amikor az egy nap alatt előállított
példányszám elérte a kilencezret), a Texas Instruments otthoni számítógépekkel
foglalkozó részlege pedig tönkrement. A VIC-20-ból végül több millió
példány kelt el.
A fejlesztés ugyanakkor természetesen
nem állt meg. Egy esztendővel később megjelent a történelem mindmáig
legsikeresebb személyi számítógépe, és 1984-ben, illetve 1985-ben
kerültek a piacra azok a megoldások, amelyeknek köszönhetően még
többen megismerhették a Commodore nevét. Eközben azonban bekövetkezett
az a végzetes fordulat is, amely hosszabb távon a cég pusztulásához
vezetett... A következő alkalommal ezzel az időszakkal, azaz a csúcsra
jutással, majd a mélyrepülés megkezdésével fogunk foglalkozni.
|
